APUM

"A remény soha nem más, mint félelem attól,
amire nagyon vágyunk,
s amiben nem bízunk
és nem hiszünk igazán.
Ami van, tudod,
abban nem reménykedik az ember...
az csak úgy van, majdnem mellékesen.." (Márai Sándor)

Hosszú volt ez a hét is, és csupa rossz dolog történt. Azt szokták mondani, hogy "ez nem az én napom" - nos, és azt mondom, ez a hónap nem az én hónapom. A rosszat igyekszem elfelejteni, megemészteni, és túl lépni rajta. Most megtörni látszik a jég, végre valami jó is történt:)
Pénteken, haza felé, az autópályáról, már út közben hívtam Anyut, aki mesélte, hogy akkor volt Apunál, aki sírva kérdezte, hol van Gyöngyike, látni szeretné..
Mondtam, hogy mindjárt ott vagyunk! (nem szóltam előre, direkt, hogy ne készüljenek se a Bátyámék, se Anyu, nem akartam plusz munkát adni). Persze nagy volt az öröm:) Apuval már pénteken tudtunk beszélni, majd 1 órát együtt voltunk. Ma már FELÜLVE evett egy kis levest :) Gyenge mint egy kis galamb, vékonykák a karjai, nagyon lefogyott, de már nyitogatja a "szárnyait", teljesen magához tért, tudja hol és miért van. A gége metszés szépen begyógyult, és napról-napra jobban van! Még elég türelmes is (saját magához képest:),remélem ez így is fog maradni - vissza kell hogy nyerje az erejét újra. Ez valószínűleg hosszabb idő lesz, hiszen immár 21 napja nem használta az izmait, csak feküdt.. De legalább látjuk az alagút végét, ez is nagy szó, próbálok nagyon pozitívan gondolkozni!
Had köszönjem meg Mindazoknak, még egyszer, akik eddig is szurkoltak, drukkoltak, küldték a pozitív hullámokat, energiát Apumnak, - hálás vagyok érte!!!